Avalon csöndje

Ezzel a csodálatos ékszerkollekcióval egy Oroszlán/Nyilas hölgy ajándékozta meg magát. A szett gyűrűből, fülbevalóból és nyakláncból áll. Kiindulási alap a radix képlet volt, ami alapján a lápisz lazuli egyértelműen adta magát. Kiegészítő kristályoknál a holdkő és a labradorit között hezitáltunk, végül az előbbi került ki győztesen.

Ezek a kristályok tiszta, női, spirituális energiákat képviselnek. Az ékszer neve is ezt sejteti: Avalon mítosza az Artúr mondakör része. A szigetet egy tó veszi körül és sűrű köd rejti a kíváncsi pillantások elől. Csak a beavatottak léphetnek szent földjére. Avalon papnői az ősi, mágikus, női tudást őrzik, főpapnőjük a Tó asszonya, aki az igazság kardját, az Excaliburt ajándékozta a királynak.
Avalon kék tavát körülvevő sejtelmes ködfátyol a medálban köszön vissza, a gyűrű pedig tekintélyes, amolyan igazi "varázslónős" darab.

Igézés

Ennek az ékszernek a bemutatásával kissé gondban vagyok, mert ez a nyaklánc nekem készült.
Kékes-fehér holdkő és mélyvörös almandin gránát gyöngyök kombinációja. A kivitelezése könnyed, játékos, csábító, ezért - és a kristályok összjátéka miatt lett a neve: Igézés.
Komoly érzelmek fűznek hozzá (nevezhetnénk már-már elragadtatásnak is), így hát nehezemre esik objektívan írni róla. Az asztrológiai és egyéb tudományos fejtegetés helyett írtam inkább egy mesét, ami kifejezi a mondanivalóját:

"Igézés"

Azóta figyelte a férfit, mióta az az erdőbe lépett. Ismerte minden rezdülését, minden mozdulatát, minden szívdobbanását - ő maga is vadász volt. És ismerte jól a hívást, ami a másikat hozzá vezette.

Korán ébredt, valami megriasztotta. Nem zaj volt és nem is álom, inkább valamiféle sejtelem. Nem akart nevet adni az érzésének, csak hagyta, hogy szétáradjon az ereiben, élettel és bizonyossággal töltse el, majd rajta túlcsordulva egyé váljon a Mindenséggel.
Épp akkor lépett ki a kunyhóból, mikor a nap sugarai keresztülszúrták a keleti horizont fekete bársonyát, és az éjszaka sebéből az első vércsepp kicsordult. Vadász volt, olvasott a vörös derengés üzenetében: vállára akasztotta az íját, a nyilait, és zsákmányáért indult.

Tudta, hogy a férfi észrevette őt. Lustán, már-már közönyösen hevert egy vastag ágon. Hajszálra úgy festett, mint a távoli paloták lépcsőjét díszítő kőszobrok, csak a farka vége rezdült olykor ideges ütemre. Mozdulatlan volt, mégis egész testével, minden érzékével figyelt.

A nap már magasan fent ragyogott az égen, mikor belépett a fákkal benőtt vadonba, oda, ahol a lombok ködszerű félhomállyá szűrték a perzselő fényességet. Megérkezett. Néhány pillanatig hunyorgott csupán, majd figyelni kezdett. Óvatosan mozgott, alig csapott zajt. A közeli ágakon őrülten csivitelő madarak vagy a meghitt, bár zajos családi életet folytató majomcsapat fel sem neszelt jöttére. De ő most nem is őket kereste. Nemesebb préda felé húzta a szíve.

Abban a másodpercben rugaszkodott el, amikor a férfi célba vette. Puha mancsain zajtalanul osont végig az ágakon, és szemvillanás alatt tűnt el a fák sűrűjében.

Szorosan mögötte maradt. Hol egy sötét bundán megcsillanó fénysugár, hol egy apró reccsenés, hol egy felrianó, rémült állat segített lépést tartani vele. Nem érzett sem fáradságot, sem éhséget, nem is figyelt másra, csak az előtte rohanó-rejtőzködő párducra. Azt sem vette észre, hogy fokozatosan beesteledett, megkoptak a zöld-arany színek, s körös-körül minden párduc-fekete lett. A nap helyén már a telihold gömbölyödött az égen. Nem vette észre, mert réges-rég nem a szeme, hanem szenvedélye vezette.

Ahogy csillagossá feszült az égbolt, eljött végre az ő ideje. Észrevétlenül a férfi mögé került, óvatosan becserkészte, izmai megfeszültek, lekuporodott és ugrásra készen várt...

Padpardsa, 2011.06.17

én, az ékszer és egy "fekete párduc"